"Ki kellett tartani, ha annyian álltak mögöttem"

2009.05.12


Dr. Varga Katalin 20 éve részt vett a HILL International magyarországi cégalapításában és - bár nem mindig tudott felhőtlenül örülni az őt 'megszólító' lehetőségeknek - hamarosan ügyvezetője, majd egyik tulajdonosa lett a hazai piacon egyre jobb pozíciót kiharcoló cégnek. 2000-ben a Settlers Relocation irányítási feladatai miatt ugyan átadta a HILL operatív vezetését, de a mai napig része a cég életének. Az első évekről beszélgettünk vele.


HILL-levél: 1989-ben mint vezető pszichológus került a HILL-hez, amely az egyik legelső magyarországi fejvadász cég volt. Levadászták?Dr. Varga Katalin

Dr. Varga Katalin: Természetesen. 1989-ben én munkapszichológusként dolgoztam és a HILL akkori ügyvezetőjének többen is ajánlottak. Megkeresett és mivel addig is volt már tapasztalatom a szakemberek kiválasztásában elfogadtam az ajánlatát. Éppen a születésnapomon kezdtem a HILL-ben dolgozni.

HL.: Milyen volt 'úttörőnek' lenni?

Dr. VK: Kalandos és érdekes. A kezdeti viszonyokról csak annyit, hogy eleinte a használhatatlan számítógépeken ültünk. Lelkesítő volt azonban, hogy azon gondolkodhattunk miként is lehet a magyarországi viszonyokra adaptálni a Nyugat-Európában már működő személyzeti tanácsadást, mi az amit fel tudunk használni a külföldi tapasztalatokból és módszerekből és mi az ami az eltérő kultúra miatt itthon nem úgy működik. Emellett a 'fejvadászat' professzionális módszereit nem ismerték Magyarországon, ezért a piaci bevezetés volt az első évek legfontosabb feladata.

HL: Elindult a cég és gyors egymásutánban jöttek Ön elé a lehetőségek. Igaz az Ön szemszögéből többnyire inkább fenyegetésnek látszottak?

Dr. VK: Igen az első ilyen helyzet alig egy év elteltével állt elő, amikor kiderült, hogy nem jó irányba mennek a dolgok. A cég gazdasági helyzete sem volt túlzottan rózsás, még csak kapaszkodtunk a megmaradásért. Ebben a helyzetben én ki akartam válni a cégből,a kollégák nagy része azonban velem akart tartani. Erre a tulajdonos úgy látta jónak, ha engem nevez ki ügyvezetőnek. Addig eszembe sem jutott, hogy ügyvezető legyek, nem is tűnt túlzottan vonzó lehetőségnek. Ez elől a kérés elől azonban nem lehetett kitérni, ha együtt akartuk tartani a csapatot el kellett vállalni a feladatot.

HL.: Alig több mint egy év múlva pedig már tulajdonos is lett. Ezt hívják sikersztorinak, nem?

Dr. VK: Utólag lehet, hogy az lett belőle, akkoriban azonban nekem inkább sokszor rémálomnak tűnt. Tulajdonossá válásom története ugyanis úgy kezdődött, hogy egyik tulajdonosunk csődbe ment, ráadásul úgy, hogy a HILL-re is nagyon komoly adósságokat rakott. A pénzügyi helyzetünk katasztrofális volt, erősen kérdésessé vált a cég megmaradása. Ekkorra azonban már egy nagyon stabil, összetartó gárda dolgozott a HILL-ben, teljesen természetes volt számomra, hogy minden áron meg kell menteni a céget. Ez úgy sikerült, hogy eladtam a lakásomat és minden ingóságomat, albérletbe költöztem a fiammal, bankoknál kilincseltem hitel miatt és naponta próbáltuk kezelni tartozásainkat. Néhány hónap alatt így úrrá lettünk a legnagyobb gondokon, kifizettem a tulajdonos HILL-re átterhelt adósságait ezzel kivásároltam a tulajdonrészét és 1994-ben tulajdonossá váltam.

HL.: Nem kis kockázatot vállalt a HILL megmentéséért. Nem félt, hogy belebukik és mindene elveszik?

Dr. VK: Nem nagyon gondolkodtam ezen. Mindenki megbízott bennem és támogatott a kollégák közül. Ebben az időben természetesen sokszor késtek a fizetések, mindennapos volt, hogy tanácsadóink saját zsebből fizették a HILL napi kiadásait. Mégsem jutott eszébe senkinek sem, hogy fogja a kalapját és elmenjen egy biztosabb munkahelyre. Úgy éreztem, ha ennyien állnak mögöttem ki kell tartani.

HL.: Az akkori csapatból többen még ma is a HILL-nél dolgoznak?

Dr. VK: Igen, a HILL-ben négy olyan munkatársunk van aki több mint 18 éve tagja a csapatnak és további  hét, aki több mint 10 éve. Különösen a 90-es években egy nagy, összetartó családként működött a HILL, nagyon intenzíven voltunk együtt, a munkatársak családtagjai is a csapathoz tartoztak. Az egyik legfontosabb alapelvem, hogy csapatot kell építeni amelynek tagjai belső meggyőződésükből fakadóan dolgoznak a közös sikerért. A munkatársak kiválasztásakor a szakmai alkalmassággal egyenértékű nálam, hogy az új ember értékrendje azonos legyen a csapatéval. Sőt, a legjobb képességű és az üzletben is legsikeresebb embertől is kész vagyok megválni, ha nem illeszthető bele a gárdába, netán bomlasztja a csapatot.

HL.: Munkatársai kiválasztásában tehát nagyon komoly szerepe van az érzelmi, személyes aspektusoknak. Ismerői szerint üzleti döntéseiben is sokszor hagyatkozik az intuícióira.

Dr.VK: Igyekszem mindig megszerezni a döntéshez szükséges adatokat, információkat, de valóban hallgatok a megérzéseimre is. Sokszor bebizonyosodott ugyanis, hogy jók, tehát szabad támaszkodnom rájuk. Eddigi döntéseimet tekintve jól látszik, hogy sokszor hallgattam az érzéseimre és emiatt a számomra nehezebb utat választottam, elvállaltam olyan dolgokat is amelyeket sokan gondolkodás nélkül utasítottak volna el. Az eredmények azonban többnyire igazolták döntéseimet.

HL.: 2000-től új feladatot vállalt: a Settlers Relocation nevű céget irányítja, amely Magyarországon dolgozó külföldiek munkavállalási és egyéb adminisztrációs ügyeit intézi. Miért döntött a váltás mellett?

Dr.VK: A HILL-ben megteremtődött a lehetősége, hogy az operatív ügyvezetői feladatokat átadjam Fazekas Zsoltnak. Emellett én már régebb óta gondolkodtam rajta, hogy a HR szélesebb, vagy több területét átfogó cégcsoportot alakítsak. Erre jó iránynak tűnt a Settlers. Ráadásul már tudtuk, néhány év múlva az EU-tagsággal alapvetően megváltozik a környezetünk, érdekes feladat volt az új lehetőségekhez alakítani a céget.

HL.: Munkatársai szerint Ön egy folyamatosan pörgő, magas hőfokon égő, dinamikus ember. Mi hajtja még mindig?

Dr.VK: Néha zavar, hogy kívülről úgy látom magamat, mint egy folyamatosan önmaga után futó nőt. Állandóan új ötleteim jönnek, szinte mindig túlvállalom magamat és sokszor dühös vagyok, hogy nem tudok mindent megcsinálni amit szeretnék. Azon azonban még soha sem gondolkodtam, hogy megéri-e ennyit hajtani. Hivatalosan 7 év múlva nyugdíjas leszek, talán utána lesz még időm a nyugodtabb életre.
< Vissza